Vannak olyan visszatérő rémálmok, amik ha jönnek, egy teljes napra úgy kiütnek a
körforgásból, hogy úgy érzem utánuk magamat, mintha egy baseball ütővel kólintottak volna
fejbe.
Az éjszaka megint az egyik ilyen rémálmom tört rám (fél évente, évente egyszer biztosan
rámront a semmiből), és még most is, ezen sorok írása alatt is úgy kalapál a szívem tőle, pedig
már jópár óra eltelt hajnali három óta, mintha egy liter kávét töltöttem volna magamba.
Hajnali három volt, amikor felriadtam belőle – és legnagyobb szerencsémre nem álmodtam
végig. Ott feküdtem a saját izzadságomban, lihegve és remegve, nehogy ebből egy másodperc
is megvalósuljon.
Hogy mi volt ennyire rémisztő?
Elmesélem, bár valószínűsítem, hogy elmesélve nem lesz olyan rémes, mint amennyire
álmodni volt.
Nyár. De valahogy az ember nem vágyik ilyen nyárra, mert érzem, hogy jön a vihar – széllel,
esővel, villámlással, dörgéssel. Állok a házunk teraszán, Imi nincs ott, nem kell senkinek
mondania, tudom, hogy hazautazott az anyjához vidékre – hiányzik. Valamit pakolok a
teraszon, azt hiszem valami régi parabola-antenna van a terasz korlátjához állítva, azt az asztal
tartja meg, és az egyre növekvő szél miatt akarok valamit kezdeni vele, nehogy eldőljön.
Jövök-megyek a lakásban, és az utca felőli erkélyhez megyek, kinyitom az ablakot – kinézek
az utcára – és ebben a pillanatban látom, hogy egy repülőgép az M7-es irányából egyenesen
felénk tart, majd egy utolsó pillanatban elhalad a ház mellett. Nagy hüppenést hallok – ez
vajon mi volt?
Futok hátra a hátsó szobába, kinézek a kert felé – a diófánkat lekaszálta a repülőgép – de
tovább is haladt – talán 3-4 utcányira csapódott a földbe – látom a robbanás fényét, és hallom
is – iszonyú hangja van.
Futok a feljáró ajtajához – futok le a lépcsőn – anyuékat keresem, próbálom nekik elmondani,
mit láttam – elmesélem – megijednek – én is – nézzük, okozott-e bármilyen kárt a repülő a
házban, de nem.
Nem tudom miért és főleg hogyan, de máris jön egy sms Imitől, hogy látta a tévében, a
közelünkben belezuhant egy repülőgép a földbe, a házakba – és azt sem tudom miért, de én
azt írom neki vissza, nem is egy, hanem kettő is volt – holott én csak egyet láttam – a másik
nem tudom, honnan jött – de az sms nem megy el neki.
Megyek ki a teraszra, próbálom hívni – közben látom, eleredt az eső – a „Hívott szám
rendszer-túlterheltség miatt átmenetileg nem kapcsolható”.
Újra hívom.
Ugyanaz.
Újra.
Ugyanaz.
Közben próbálok egy hosszabbítót berángatni az egyre jobban zuhogó eső alól. Megrántom
a zsinórt – be van akadva. Egyik kezemmel azt rángatom, másik kezemmel folyamatosan
hívom Imit.
És most már teljes süketség a telefonban – még csak vonal sincs.
Ekkor ebben a pillanatban az utca felé nézek, mert propellerek hangját hallom – és a
sűrű esőfüggöny mögül egy helikopter hangját hallom – és még valamit. Sziréna hangját.
Valamiért sejtem mit jelent ez a hang. Arra emlékeztet, mikor háborús filmet néz az ember és
meghallja a légoltalmi szirénák hangját. És a helikopter lassan közeledik és a sziréna hangját
ontva magából elrepül a ház felett. Az utca felé fordulok – mert az eső, mintha elvágtak
volna egy madzagot – hirtelen abbamarad – és az utca felett az égen fényeket látok. Lassan
közelednek a föld felé – érzem, itt nagy gáz van – olyan mintha ezer és ezer apró hullócsillag
zuhanna ránk – és mégis rosszabbat sejtek. Futok a szobába az erkély ablakhoz – és még
jobban kivehetővé válik minden – igen – megtámadták a Földet. Hogy kik és miért – nem
tudom – de egyre közelebb jönnek – és érzem – nem sok idő maradt. Újra a telefonhoz nyúlok
– tárcsáznám Imit – de a telefon süket. És tudom – hogy perceim meg vannak számlálva – ő
meg uszkve 300 kilométerre van tőlem, az anyjánál – és én tudom, hogy sosem fogom többé
látni és még csak így az utolsó perc előtt sem tudom neki elmondani, mennyire szerettem.
És tudom, hiába mondom neki amikor itt van mellettem – mert az utolsó pillanat előtt nem
elmondani olyan mintha kiszedték, mit kiszedték, kiszakítanák a lelkemet – mert nincs ott, és
én szeretném ha ott lenne, hogy ha már meg kell halnunk – együtt haljunk meg.
És ebben a pillanatban zihálva, remegve és teljesen leizzadva ébredek fel – a szívem vagy
130-as pulzussal majdnem kiugrik a helyéről és megfordulok – látom az utcáról beszűrődő
fényben, hogy Imi ott alszik mellettem. Megnyugszom (bár a megnyugvásom csak részleges
– mondom, még most is a hatása alatt vagyok) – és gyorsan odabújok hozzá – próbálok
annyira „belebújni”, amennyire csak lehet – mert a tudat, hogy végül is nincs baj – és ő ott
van mellettem, nem veszítem el (most még nem – egyszer majd az út végén igen – de most
még nem) – jó – és ő felébred talán érzi, hogy valami van – mert rögtön magához szorít – a
fejemet a mellkasára szorítja. Én pedig megfogom a kezét és úgy próbálok visszaaludni.
Jó darabig nem megy – mert akármire próbálom elterelni a gondolataimat, hogy
visszasüppedjek valami kellemesebb álomba – folyton azon motoszkál az agyam, mi lett
volna, ha mindez igaz.
És a legrosszabb felismerés ebben az egészben nem az, hogy úristen, jönnek az idegenek
és elfoglalják – leigázzák és megsemmisítik az emberiséget (köztük engem is), mert az
csak a szörnyű körítés. A legrosszabb az egészben annak a felismerése, hogy egyszer nem
lesz elegendő időm elmondani Iminek, mennyire jó az nekem, hogy ő van nekem. Hogy
egyszer túl hamar jön el a legrosszabb – az, hogy nem lesz ott a társam, az az ember, akiért az
életemet is odaadnám. És akit még akkor is felhívnék, hogy tudassam – most jött el az időm,
ha már tudom, hogy hasztalan, mert a telefon nem működik. És akiért aggódok, mert látom
magam előtt, hogy az anyja házában éri el a vég – és ő ugyanazt éli át mint én. Hogy nem
tud nekem jelezni – hogy nem tud 3 másodperc alatt itthon lenni – mert már nem csak a 300
kilométer választ minket el egymástól hanem az az űr is, amit a halál, a magány és a félelem
emelt kettőnk közé. Mert nincs rosszabb annál, mint hogy anélkül lenni, akivel 7 éve együtt
élünk – és akit szeretünk – nincs rosszabb érezni, hogy azt a valakit most elveszítjük és ő is
elveszít minket és nincs rosszabb annál – emiatt a magányba belesüppedni – anélkül, akinek
minden illatát, minden nézését rögzítette az agyunk, a szívünk, a lelkünk – aki nélkül – lássuk
be – nem akarunk tovább élni.
És sajnos továbbgondolom az álmot – hogy mi lett volna a vége, ha nem riadok fel – és nem
valami kellemes – azt elmondhatom – de azt azért tudom, hogy az utolsó gondolatom akkor is
csak Ő lenne. És tudom – azt gondolom róla, hogy mennyire szeretem…
